Add el(ő) magad!-ösztöndíjpályázat - 2011: A pályamunkákról (I)

2011-ben több mint 200 pályamunkát olvastam, olvastunk végig. Olyan fiatalokat kerestünk, akik kellőképpen motiváltak − és kellőképpen bátrak − ahhoz, hogy a legtöbbet profitálják a programból.

Az első találkozásunk a pályázókkal az volt, amikor és ahogyan az e-mailekben megszólítottak bennünket. A megszólítási skála egyik végén álltak a „Tisztelt Bírálóbizottság”-szerű formális változatok, a másik végén a megszólítás gyanánt használt hangutánzó és hangulatfestő szavak (időnként egészen megdöbbentőek).

A több mint 200 pályázó közül egy (!) volt olyan, aki a nevünkön szólított bennünket („Kedves Kinga, Zoltán és Tamás!”), a „névmágián” túl a hármas lista erejét is kihasználva − és ezáltal biztosan írva be magát az emlékezetünkbe. No meg, a program-résztvevők sorába is, de ahhoz még sok minden más is szükségeltetett.

A formálisabb nyelvi változat helyett egy ilyen személyeset választani: tulajdonképpen bátorság. A pályázatoknál a személytelenség a pártatlanság garanciája – tanítják a középiskolában (is), és ehhez általában tartják magukat pályázók és pályáztatók egyaránt. Aki ettől eltér: kockázatot vállal. Az Add el(ő) magad!-nál megérte ezt a „kockázatot” vállalni. Az, aki a nevünkön szólított, jó érzékkel ismerte fel, hogy a konkrét helyzet − a pályázat témája, jellege stb. − megengedi a személyességet. Persze csak azt, amely nem csap át bizalmaskodásba, olcsó poénkodásba, öncélú provokálásba. Merthogy olyannal is találkoztunk, például a már említett hangulatfestő szavak révén.

A megszólítás egyébként az előadásoknál ugyanilyen fontos mozzanat. A megszólítás az, amely azonnal beállítja a beszélő és a hallgató közötti személyes kapcsolat távolságát. A későbbiek során ugyan alakíthat ezen az előadó, de nem mindegy, hogy honnan indul el – hiszen ettől is függ, hogy mekkora távolságot fog befutni. (Ráadásul: ha az előadó még soha nem beszélt az adott hallgatósághoz, akkor a megszólításban találkoznak először a hanghordozásával, hangszínével stb.) A bizalmaskodó és a túl távolságtartó megszólítás egyaránt elriasztja a szövegbefogadót.

Ha pedig most úgy gondolja a Kedves Olvasó, hogy mindent elmondtunk a megszólításról – akkor hangsúlyoznunk kell, hogy nem: az igazán izgalmas kérdések csak ezután következnek. El lehet-e hagyni az előadásból a megszólítást? Lehet-e/hogyan lehet késleltetni a megszólítást? Mit jelent az idő- és arányérzék a késleltetésben? Az ilyen és hasonló kérdésekre a program alatt kapták meg a választ azok, akik két forduló után végül bekerültek − és kapják meg a választ azok is, akik idén fognak bekerülni.